~2. Fejezet~

Sziasztook!:)

Én megmondom őszintén most először írok blogot. Nem vagyok valami Shakespeare féleség, de remélem tetszeni fog. Hát akkor itt a blog 2. fejezete.:)

Di;)

*Lisa Parker szemszöge*

Legelsősorban bemutatkoznék. Lisa Parker, 18 éves rocker, aki Londonban él szüleivel és húgával. A középső nevemet utálom.
Tömören ennyi. A sulit, ha lehet nagy ívben kikerülöm. Bár a szüleim győzködnek, hogy kéne már valamit csinálni, én inkább ódzkodom bármiféle kötelezettségtől. Munkáról szó sincs! Maximum, ha a húgomra kell vigyáznom. Ritkán szóba kerülhet a házimunka.
Attól függetlenül, hogy imádom a rockot énekelni nem tudok. Bármilyen más zenét meghallgatok, egyszer!
A stílusommal kapcsolatban. Anyám tiltakozott ellene. Azt hitte, hogy majd a börtönben végzem meg ilyesmi. De higgyétek el:az eszem megmaradt. Ha azt vesszük apám, hogy reagált...beletörődött.
A húgom, Abigal más tészta. Nem hercegnő, de a kemény zenétől is távol áll. Megrögzött 14 éves, bohókás lány.
Ő a popért van oda. Szinte minden londoni és egyéb hozzánk tartozó énekest ismer.
Én is. Sőt. A híres One Direction. Mindenki hallott már róla, hiszen a világ 2. legjobb fiú bandája-egészen addig míg Sir Paul McCartney él. 5 irtó cuki srác, irtó jó hanggal. És-tapasztalatból mondom-irtó jó fejek. Igen. Én Lisa (Brittany
) Parker találkoztam a hírhedt 1D-vel.
Ezért sokan halnának, de olyanok akik Directionerek. Én nem vagyok az. Tisztelem őket, hogy ennyit leraktak az asztalra, de én a Rock 'n Roll-nak élek.

Elmesélem, hogy történt.
Vicces eset volt.
Délelőtt-úgy 10 óra lehetett-leszaladtam a boltba. Épp a hideg pultoknál toltam a bevásárlókocsit, mikor hirtelen valaki nekiütközött a kosárnak. Mivel rátámaszkodtam a fogójára, a hirtelen ütközéstől a gyomromba vágódott. A kocsit ellöktem magamtól úgy fél méterre és kissé összegörnyedve a hasamat szorítottam. Talán azt gondoltam ez enyhíti a fájdalmam. Amikor felnéztem „támadóm" épp felém kapta a tekintetét.
Ilyedtnek tűnt.
Zihált.
Mintha futott volna.
-Jól vagy?-kérdezte. Megszűnt a zihálása és mosoly váltotta fel.
-Fogjuk rá.-engedtem le a kezeim és némileg ki is egyenesedtem.
-Biztos? Esküszöm véletlen volt. Nem akartam. Bocs
-Mondom, semmi. Huh.-húztam össze magam, ezzel erőt véve a felálláshoz. Még csak most kezdtem felfogni a helyzetet. Egy srác. Egy festett szőke, kék szemű srác. Nekem jött. Oké.
-Amúgy kutya kergetett?
-Mi?!
-Gyorsan vetted a levegőt. Ebből gondoltam, hogy futottál.
-Ja. Nem.
-De téged...-hajoltam le megint, mert összehúzta a gyomrom a fájdalom-téged ismerlek.
-Sokszor hallottam.-húzta meg a gallérját szélesen mosolyogva.-Autogramot?
-Énekes. Az vagy tudom.
-A One Direction. Így már jó?-vett lejjebb a hangerőt.
-Ja...jaa. A húgom belétek van buzulva.-húztam ki magam.
-Kell fájdalom csillapító?
-Jól jönne.
-A kocsiban van.
-Még gyorsan veszek pár cuccot.-mondtam egy vajas-dobozért nyúlva.
Összeszedtem, amit akartam-persze Niall egész végig követett.
Nem is lehetne jobb...
Fizettem és a kocsijához mentünk.
Köszöntem a többi srácnak, addig Niall valamit keresett. Adott egy bogyót, azt bevettem és indultam volna, mikor felajánlották, hogy hazavisznek.
Beleegyeztem.
Beraktam a szatyrot a csomagtartóba és beszorítottam magam 2 srác közé. Megadtam a címet. Hazaértünk. Élve a helyzettel a lakásba érve felkiáltottam.
-ABIGAAAL!-már rohant is le a húgom. Leesett az álla.
-Ők. Itt. A konyhában. A miénkben.-nézett ki láthatatlan szemüvege fölött.
-Iparkodjatok gyermekeim.-ültem egy bárszékbe.
Elrendezték, amit kell stb.
Kikísértem őket.
Ragaszkodtak egy telefonszám cseréhez. Legyen.
Elköszöntem. Reméltem, hogy soha többé nem kell találkoznunk, de mégis felhívtak.
Egyszer találkoztunk, akkor is csak egy órára.
Azóta hírüket sem hallottam. Illetve de. Minden újságban bent vannak és a húgom is...

Így találkoztam velük.
Röviden ennyi lett volna élettörténetem.
Bay legközelebb.